A lényeg "Ő"

Beszéljünk róla! Vagyis Én beszélek róla.
Hogy miért? Csak azért mert muszáj beszélnem róla, és a barátaimat már nem akarom traktálni vele.
Ide meg nyugodtan leírhatom minden gondolatomat.

Szóval az a helyzet, hogy fáj. Az a helyzet, hogy baromira fáj.
 Miért van az, hogy egyszer csak minden előjel nélkül lecsap rád, és csak arra eszmélsz, hogy annyira mar belül, hogy bele tudnál dögleni. Ha fizikai síkon akarnám megfogalmazni, valahol a tüdőd tájékán, talán közvetlenül a mellkasod mögött. Mintha valami rád ült volna, és egyre inkább nem kapsz levegőt. Mintha egy nagy kést forgatnának benned. A végén már csak annyit akarsz, hogy múljon el, mindegy milyen áron csak enyhüljön már egy kicsit!

Az a helyzet, hogy belezúgtam, és még csak észre sem vettem. Ami az illeti elég sokáig nem tűnt föl, hogy totálisan beleestem, a saját csapdámba. Az egy dolog, hogy a barátaim előtt kategorikusan, azt hangoztattam, nem akarok tőle semmit. Jobban mondva semmi komolyat. Mit is akarhatnék? Először nem is érdekelt. Tényleg nem. Olyan szinten biztos voltam magamban. Olyan nagyon biztos voltam benne, hogy Én irányítok. Maximum, egy kellemes nyári flört, egy-két finom pásztoróra, és lépünk tovább egy szép emlékkel a szívünkben.

Ez volt a terv.

Elkezdett nyomulni. Nagyon nyomult. Először nem is értettem, hogy mit akar tőlem. Jóval fiatalabb, mint Én. De néz, egyértelműen engem néz. Mosolyog, kerülget, aztán meg üzenget, hogy mennyire kedvel. Aztán beszélget, érdeklődik, csábít, közli, hogy Öt nem érdekli az a pár év. Mennyire hiányol, ha nem lát.
-Na jó. mondom Én. Ha már ilyen szépen kéri a számom, azzal a gyönyörű szemével megspékelve. Mért ne? A terv megvolt. Én irányítok. Miért ne?

Majd rájössz, hogy miért NE!!!! Te barom.

Ami azt illeti baromi gyorsan rá kellett volna jönnöm, hogy NE, NE, NE! Mondjuk amikor, három hétig, idézem, -nem volt rá időm, hogy felhívjalak. hehe
Hát igen. De mint utólag kiderült, én már szépen belemásztam a saját csapdámba.
Ugye még mindig ott tartunk, hogy Én nem akarok tőle semmi komolyat. A hím neműek eme díszpéldányát, viszont minden ép eszű nő társam szerint, óriási hiba lenne kihagyni. Pláne, hogy lassan egy éve nem volt részem semmilyen testi kapcsolatban. Ráadásul neki is köszönhetően, csak úgy száguldoznak az ereimben a hormonok. Csak úgy forr köztünk a levegő. Egyszerűen fizikai fájdalmat okoz, hogy meg kell állnom, hogy hozzá érjek.
Tehát, áltatom magam tovább. - á, hát csak jól akarom magam vele érezni. Miért ne? Néha összejövünk majd. Jól érezzük magunkat, és kész.

Végre összehozzuk a talit. Gondoltam, úgy összegyűröm vele a lepedőt, hogy az életbe nem tudom utána kivasalni. Haha persze.
Nagyon kellemes éjszakám volt, csak úgy fürdőztem a testi közelségében. Egész éjszaka valami euforikus boldogságban lebegtem. Szinte fuldokoltam a boldogságtól, hogy ott van a közelemben. Akkor érek hozzá amikor akarok, és Ő viszonozza az ölelésem. Istenem, drága istenkém! Annyira kimondhatatlanul boldog voltam. Elég erőteljesen valószínűsíthető, hogy ezért nem tudtam lefeküdni vele. Bármennyire is ki voltam éhezve a sex-re, Érzelmileg sokkal, de sokkal jobban ki voltam éhezve. És Ő mindent megadott nekem, amire már olyan régóta vágytam.
Itt kellett volna felgyulladnia a villanynak a fejembe. Hoho baj van, itt már érzelmek is vannak. De nem még mindig áltattam magam. A Terv, még mindig tartottam magam a tervhez.
Ő is azt mondta, hogy jó volt, hogy nem baj, hogy így alakult. Reggel elment, mert mennie kellett, és Én az gondoltam, hamarosan jelentkezik.
A hamarosan, az Ő olvastában két hetet jelentett. Én már letettem róla. Találkoztunk, csókolt, ölelt, akart. De én tudni akartam, hogy is állunk? Édes jó istenkém, mért akartam tudni? Mért nem hagytam hogy történjenek a dolgok? Mért kellett nekem értelmi síkra vinni a kérdést?
Miért is? Mert akkor még ki tudtam volna szállni.
Talán.
Mert éreztem, hogy baromi szarul esik, hogy két hétig nem jelentkezik, hogy nem érez sürgető késztetést, hogy megismételjük az estét. De még viszonylag könnyen ki tudtam volna heverni. Mert még nem sérültem. Mert még nem fájt. Inkább csak bosszantott kissé.
De a csókja, édes istenkém a csókja. Amikor meglátott, a szeme, a kedvessége,  a beszélgetéseink. Mind az hitették el velem, hogy akar, hogy akar engem.
De nem szólt, ne hívott, hogy találkozzunk.
De a vészcsengő még mindig nem visított elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam.
És már feltartoztathatatlanul rohantam a vesztembe.
Adódott ugyan is, egy spontán buli, amire csak úgy mellesleg Őt is meghívtam. Nem kicsit néztem a pohár fenekére, és az ösztöneim teljes mértékben átvették az irányítás a tudatos énem felett. A bulit már kettesben fejeztük be. Én mindent rázúdítottam amit, már jó régóta elnyomtam magamban. Értsd fizikailag, lelkileg, mindenhogy. A büszkeség, az óvatosság, önbecsülés, szégyenlősség ír magját sem lehetett felfedezni a viselkedésemben. Csak felvillanó kockákra emlékszem az éjszakából. De az is épp elég ahhoz, hogy retteneten szégyelljem és ostorozzam magam azért ami történt.
No nem azért mert megtörtént, aminek meg kellett történnie.
Hanem azért mert ennyire elengedtem magam, ennyire kiadtam magam, ennyire sebezhetővé tettem magam, ennyire megaláztam magam, és ennyire ész nélkül viselkedtem.
Az, hogy benne mi zajlott le az éjszaka folyamán nem tudhatom.
De természetesen, reggel fejvesztve menekült. El tudom képzelni, mennyire meg lehetett ijedve, hogy mibe keveredett. Hogy mennyire félre ismert, mind érzelmileg, mind lelkileg, mind emberileg.

Azóta egyszer beszéltünk. Közölte, hogy nem ér rá, mert a barátnőjével van.

És ha hiszitek, ha nem, csak ezek után, hogy a leghalványabb esélyt is eljátszottam. Csak ezek után esett le, hogy menthetetlenül beleestem, hogy fáj, hogy nem hallhatom a hangját, nem lehetek mellette, hogy nem bújhatok oda hozzá.

Hogy örökre elvesztettem, azt ami nem is volt soha az enyém.


És ez fáj, kutyául fáj, és minden pillanatban belehalok egy kicsit.

De szívem minden szeretetével, azt kívánom neki, hogy legyen olyan boldog, amilyen Én voltam amikor velem volt!

Magány

Furcsa egy barát. Egyszer csak jön. Minden előjel nélkül betolakszik az életedbe, felborít mindent, és addig marad amíg neki tetszik. Ne törődik vele, hogy zavar, hogy kisebb gondod is nagyobb annál, hogy vele foglalkozz. Nem is beszélve arról, hogy olyan kupit hagy maga után, hogy egy hét is kevés, hogy rendet rakj utána.
De már jól ismerem, és pontosan tudom, hogy az egyetlen amit tehetek, hogy szépen tűröm, és elviselem amíg méltóztatik távozni. Fölösleges harcolni, küzdeni vele. Elmenekülni előle, vagy szépen kitessékelni az ajtón is lehetetlen vállalkozás lenne.
Hát ilyen a magány, szerintem vagyunk egy páran akik jól ismerik.

Köszöntő

Köszöntök mindenkit az oldalon.


Az a tervem, hogy írok, írok, és majd kisül belőle valami.
Kiírom magamból a gondolataimat, és ha segít, már megérte. :)
Remélem megéri, legalább nekem.